Lassan már két éve, hogy a szülői házban a konyhaasztal felett görnyedve megírtam ezt a kis tanmesét. Mert valójában annak szántam. Egy olyan embernek szól, aki akkor még zárva tartotta előttem lelkének rejtett fiókjait. Egy vita robbantotta ki tollamból azokat a kacskaringós sorokat amikből szépen-lassan megszületett a legkedvesebb irományom. Neki írtam, hogy legyen bátorsága kinyitni szívének legapróbb kamráit is, elsősorban önmaga felé. Másképp nem tudtam volna elmondani, ezért egy képzeletbeli párbeszéd formájában mutattam be neki a világom egy részét és az életemben követett szabályok közül a leglényegesebbet: énünk megismerése és a saját lelkünkben felállított rend megtartása elengedhetetlen ahhoz, hogy megosszuk magunkat másokkal. A megismerés - vagy ahogy az előző bejegyzésben neveztem, boncolás - pedig mindig egy kérdéssel kezdődik. Ezt meg is kapta a történet végén, igazán hatásvadász módon az arcába vágva.
Nem hiszem, hogy rögtön felelt rá. Megvárt és azóta is együtt keressük a válaszokat. Én pedig megtanultam egy másik fontos szabályt: vannak olyan falak, amiket nem lehet áttörni, csak átugrani.
---
Kövek
Figyeld meg jól az embereket,
akikkel utad során találkozol. Nézz körül a metrón, nézd meg a
munkatársaidat, a barátaidat, nézd meg a szerelmedet, a férjedet,
feleségedet. Mindenki vállán, hátán ott egy táska. Van, aki
könnyedén lóbálja, van, aki egészen megroskad alatta. De
mindenki viszi.
Ahogy nő az évek száma, a
táska tartalma is folyamatosan gyarapszik. Minden mosolyt, minden
örömet és bánatot ott viszünk benne. Egy állandó kiegészítő,
egy örök társ. A legnagyobb kincs és a legerősebb átok
egyszerre. Este bedobhatod az ágyad alá, de reggel ez az első, amit magadra veszel.
Sokan vannak, akik nem nyitják
ki a táskájukat senki előtt, vagy ha igen, akkor is csak
felületesen engednek belepillantani. De legalább egyszer az életben
mindenki találkozik valakivel, aki előtt az utolsó kavicsot is ki
meri majd pakolni.
…
- Mi
ez a sok színes golyó, cukor és szivárványforgács, Kedvesem?
- A
cukorkák és a csokoládédarabkák a barátaim és az ismerőseim,
mindazok, akik örömet okoztak és ezzel megédesítették a
mindennapjaimat. A színes golyócskák a családom tagjai, akiket
szeretek és beragyogják az életem. A szivárványforgács pedig a
sok élmény, a mosolyok, minden egyes alkalom, amikor hangosan
nevettem, amikor magadhoz öleltél, amikor megcsókoltál, vagy
amikor a napfény megcirógatta az arcomat. Nézd, mennyi van
belőle, szinte tele van vele a táska.
- …
és mik ezek a ragyogó
csillagok?
- Ezek
az álmaim. Néha sajnos kialszik némelyik, de van, amikor újak
kerülnek a zsákba. A lényeg az, hogy soha nem fogynak el.
- Mi
történik, ha valóra válnak?
- Gyémánt
darabok lesznek. Azokból is van nálam, ott ragyognak a színes
forgácsban.
- Milyen
gyönyörű, így kiterítve. Hogy ragyog az egész. … De mi ez a
sok kavics, mi ez a sok hatalmas kő? Szürkék és feketék.
Görcsösek és élesek.
- Mit
érzel, amikor hozzájuk érsz?
- Égetik
a tenyerem.
- A
könnyeimet tartod éppen. A fájdalom, a kétségbeesés, a düh
könnyeit. Fáj neked is, mert miattad is ejtettem jó párat. Minél
nagyobb egy darab, annál nagyobb csalódást éltem át, amikor a
táskámba raktam őket. Azok a nagyok ott legalul a legnagyobb
sebeim.
- Ismerős
kövek.
- Ha
félek, hozzád vágom őket. Teljes erőmből megdoblak vele, hogy
érezd mennyire fáj. Még akkor is ezt teszem, amikor tudom, hogy
nem akarsz bántani.
- Nehezek?
- Van,
hogy egyáltalán nem is érzem a súlyukat. … De van, hogy alig
bírom megemelni a táskámat miattuk.
- Dobjuk
ki őket!
- A
kicsiket könnyen kilehet, de a nagyobbak beleragadtak az anyagba.
- Akkor
mit tudunk tenni?
- Annyi
szivárványt, gyémántot és cukorkát dobok rá, amennyit csak
tudok. … És van a táskámban egy rejtett zseb is. Nézd, mi van
benne.
- Egy
aranyrög.
- Ez
a hitem. Mindig magamhoz szorítom, ha valami bánt. Elönt fénnyel
és bizakodással.
- Vajon
nekem is van ilyenem?
- Nem
tudod?
- Nem
vagyok biztos benne. Még soha nem mertem alaposabban belenézni a
táskámba.
- Ha
lesz elég bátorságod és erőd, hogy megtedd, én segítek. A
kövek miatt muszáj. Mindenkinek vannak kövei. Van, akinek
sziklái, sőt hegyei. Tudnod kell, mit viszel, mielőtt még idő
előtt beleroskadsz. Tudnod kell, mert csak akkor enyhítheted a
súlyát. Látod, én tudom. Nevükön nevezem mindet. Küzdök
ellenük, de már egyre ritkábban támadnak rám és egyre
gyorsabban győzők felettük. Én már ismerem őket.
...
De te tudod, mit cipelsz?
