2013. április 11., csütörtök

Pálcika

Ha már úgy is ma van a költészet napja, úgy gondoltam kidíszítem a blogot egy versikével. Saját irományt hoztam ismét és bár nem friss, legalább senki sem foghatja rám, hogy más tollával ékeskedek. Egyébként távol áll tőlem ez a műfaj, ezt is csak egy irodalmi közösség kihívása miatt szültem meg. A feladat nagyon egyszerű volt, egy vers, amiben szerepel a pálcika szó. Az alapötletem megvolt. Egyik este hullaként feküdtem az ágyon és azzal szórakoztattam magam, hogy megfáradt agyam segítségével színezni kezdtem a fehér falakat. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy lesznek a színes csíkokból pálcikák. Szerencsére nem is volt olyan nehéz.



Színes csíkok álmaimban

Sárga-zöld vonalak cikáznak át a kopott fehér falakon,
egymásba fonódva kergetőznek a festékszagú síkságon.

Befestik a képeket..

Az ablakon átkelnek...

Felkúsznak a függönyön...

Elborít a színözön.

Ahogy kezemet a falhoz nyomom,
lassan befonják az egész karom,
mellkasomra rajzolni kezdenek,
pálcikaházat és embereket,
pálcikalovat és fegyvereket,
pálcikavért és tetemeket.

most
a pálcikasereg felém közeleg,
nyakam köré fonnak pálcikakötelet.


2013. április 6., szombat

Kövek


Lassan már két éve, hogy a szülői házban a konyhaasztal felett görnyedve megírtam ezt a kis tanmesét. Mert valójában annak szántam. Egy olyan embernek szól, aki akkor még zárva tartotta előttem lelkének rejtett fiókjait. Egy vita robbantotta ki tollamból azokat a kacskaringós sorokat amikből szépen-lassan megszületett a legkedvesebb irományom. Neki írtam, hogy legyen bátorsága kinyitni szívének legapróbb kamráit is, elsősorban önmaga felé. Másképp nem tudtam volna elmondani, ezért egy képzeletbeli párbeszéd formájában mutattam be neki a világom egy részét és az életemben követett szabályok közül a leglényegesebbet: énünk megismerése és a saját lelkünkben felállított rend megtartása elengedhetetlen ahhoz, hogy megosszuk magunkat másokkal. A megismerés - vagy ahogy az előző bejegyzésben neveztem, boncolás - pedig mindig egy kérdéssel kezdődik. Ezt meg is kapta a történet végén, igazán hatásvadász módon az arcába vágva. 

Nem hiszem, hogy rögtön felelt rá. Megvárt és azóta is együtt keressük a válaszokat. Én pedig megtanultam egy másik fontos szabályt: vannak olyan falak, amiket nem lehet áttörni, csak átugrani. 

---

Kövek

Figyeld meg jól az embereket, akikkel utad során találkozol. Nézz körül a metrón, nézd meg a munkatársaidat, a barátaidat, nézd meg a szerelmedet, a férjedet, feleségedet. Mindenki vállán, hátán ott egy táska. Van, aki könnyedén lóbálja, van, aki egészen megroskad alatta. De mindenki viszi.
Ahogy nő az évek száma, a táska tartalma is folyamatosan gyarapszik. Minden mosolyt, minden örömet és bánatot ott viszünk benne. Egy állandó kiegészítő, egy örök társ. A legnagyobb kincs és a legerősebb átok egyszerre. Este bedobhatod az ágyad alá, de reggel ez az első, amit magadra veszel.
Sokan vannak, akik nem nyitják ki a táskájukat senki előtt, vagy ha igen, akkor is csak felületesen engednek belepillantani. De legalább egyszer az életben mindenki találkozik valakivel, aki előtt az utolsó kavicsot is ki meri majd pakolni.

- Mi ez a sok színes golyó, cukor és szivárványforgács, Kedvesem?
- A cukorkák és a csokoládédarabkák a barátaim és az ismerőseim, mindazok, akik örömet okoztak és ezzel megédesítették a mindennapjaimat. A színes golyócskák a családom tagjai, akiket szeretek és beragyogják az életem. A szivárványforgács pedig a sok élmény, a mosolyok, minden egyes alkalom, amikor hangosan nevettem, amikor magadhoz öleltél, amikor megcsókoltál, vagy amikor a napfény megcirógatta az arcomat. Nézd, mennyi van belőle, szinte tele van vele a táska.
és mik ezek a ragyogó csillagok?
- Ezek az álmaim. Néha sajnos kialszik némelyik, de van, amikor újak kerülnek a zsákba. A lényeg az, hogy soha nem fogynak el.
- Mi történik, ha valóra válnak?
- Gyémánt darabok lesznek. Azokból is van nálam, ott ragyognak a színes forgácsban.
- Milyen gyönyörű, így kiterítve. Hogy ragyog az egész. … De mi ez a sok kavics, mi ez a sok hatalmas kő? Szürkék és feketék. Görcsösek és élesek.
- Mit érzel, amikor hozzájuk érsz?
- Égetik a tenyerem.
- A könnyeimet tartod éppen. A fájdalom, a kétségbeesés, a düh könnyeit. Fáj neked is, mert miattad is ejtettem jó párat. Minél nagyobb egy darab, annál nagyobb csalódást éltem át, amikor a táskámba raktam őket. Azok a nagyok ott legalul a legnagyobb sebeim.
- Ismerős kövek.
- Ha félek, hozzád vágom őket. Teljes erőmből megdoblak vele, hogy érezd mennyire fáj. Még akkor is ezt teszem, amikor tudom, hogy nem akarsz bántani.
- Nehezek?
- Van, hogy egyáltalán nem is érzem a súlyukat. … De van, hogy alig bírom megemelni a táskámat miattuk.
- Dobjuk ki őket!
- A kicsiket könnyen kilehet, de a nagyobbak beleragadtak az anyagba.
- Akkor mit tudunk tenni?
- Annyi szivárványt, gyémántot és cukorkát dobok rá, amennyit csak tudok. … És van a táskámban egy rejtett zseb is. Nézd, mi van benne.
- Egy aranyrög.
- Ez a hitem. Mindig magamhoz szorítom, ha valami bánt. Elönt fénnyel és bizakodással.
- Vajon nekem is van ilyenem?
- Nem tudod?
- Nem vagyok biztos benne. Még soha nem mertem alaposabban belenézni a táskámba.
- Ha lesz elég bátorságod és erőd, hogy megtedd, én segítek. A kövek miatt muszáj. Mindenkinek vannak kövei. Van, akinek sziklái, sőt hegyei. Tudnod kell, mit viszel, mielőtt még idő előtt beleroskadsz. Tudnod kell, mert csak akkor enyhítheted a súlyát. Látod, én tudom. Nevükön nevezem mindet. Küzdök ellenük, de már egyre ritkábban támadnak rám és egyre gyorsabban győzők felettük. Én már ismerem őket.
...
De te tudod, mit cipelsz?