Kapunyitás

Általában az indulással sosincs gondom. Ha valamit el kell kezdenem, akkor profikat megszégyenítő lendülettel ugrok el a startról, és néha még másokkal is sikerül elhitetnem, hogy célba fogok érni. De 27 év alatt csak egy dologban tudtam rekordot dönteni: félbehagyásban. Képzeljetek el egy sportolót, aki a 100 méteres síkfutás közben kb. 50 méternél megáll, leül, majd átsétál a focipályára, rúg párat a labdába, de a gól előtt megint tovább megy.

Pár éve például elkezdtem spanyolul tanulni. Iszonyatosan élveztem, de valahol a birtokos szerkezetnél végleg félreraktam a könyvet. Az utolsó kifejezés, amit alkottam: El jardín de la luz - A fény kertje. Emlékszem, hogy nagyon megörültem magamnak, amikor ez kiszökött belőlem, ízlelgettem, rágcsáltam a finom dallamot és azt képzeltem, hogy ez lesz a jövőbeni barcelonai kávézóm neve. 

Persze nincs kávézóm, sem itthon, sem Barcelonában.

Igazából, ha jobban belegondolok, semmim sincs.

• nincs diplomám - pedig jártam főiskolára
• nincs nyelvvizsgám - pedig a spanyolon kívül még két másik nyelvvel is próbálkoztam (németből sikerült a középfokú szóbeli, de miután az írásbeli része másodszorra sem sikerült végleg elment a kedvem az egésztől)
• nincs szakmám - pedig már két tanfolyamot is elkezdtem (igazából hármat, de az még folyamatban van, szóval még nincs minden veszve)

Mivel vagyonom és befolyásos barátaim sincsenek, elég csekély helyezést érnék el a társadalmi elfogadottság képzeletbeli ranglistáján. De ez engem soha nem foglalkoztatott kellőképpen. Gyakran érzem azt, hogy valami elvarázsolt világ csavargója vagyok, akit a csúnya, gonosz FeleljMegLégyElismertMutassFelValamit boszorkány megátkozott.

Jó pár évnyi raboskodás után már végleg azt hittem, hogy elveszek és a lelkem örökké a boszié lesz, de egy csendes, végtelenül nyugodt pillanatban az összes álarcom félrecsúszott, és hosszú idő után végre ismét találkozhattam önmagammal. 

Ráébredtem, hogy életem nagy részét arra pazaroltam el, hogy megakartam felelni egy mások és általam hamisan felállított képnek. Annyira szerettem volna másmilyen lenni, hogy közben elfelejtettem, milyen is vagyok én. 

Szerencsére a próbálkozások mindig kudarcba fulladtak, mert a sok magamra pakolt álruha alól Kelj Fel Jancsiként bukkant fel valódi énem. 

Talán ez az egyik oka annak, hogy semmit nem csináltam végig. Mert semmit nem önmagamért, a saját elhatározásomból kezdtem el, hanem azért, hogy megfeleljek. 

Most viszont úgy érzem, képes vagyok önmagam örömére belekezdeni olyan dolgokba, amiktől eddig féltem. 

Ezért is nyitom meg a kis blog-birodalmam képzeletbeli kapuját. Itt elbújhatok, ismerkedhetek magammal és ami a legfontosabb, hódolhatok legkedvesebb hobbimnak, az írásnak.

Múlt idézés, jövőbe nézés, a jelen gondolatai. Nagyítóval. Apró darabokra szedve.

Nem zárom be magam mögött a kaput, aki kíváncsi, utánam jöhet.