Yasmin Levy

Yasmin Levy egy izraeli énekesnő. Ennyit tudok róla, de a történetem szempontjából ez bőven elég. Neve hosszú idő után tegnap ugrott be először, amikor kolléganőm, Mariann tágra nyílt szemekkel és őszinte áhítattal a hangjában nekem szegezte a kérdést:

- Te tanultál flamencózni?

Rögtön el is mondtam neki, hogy eléggé rövid kapcsolatom volt ezzel a csodálatos táncstílussal. Rossz élethelyzetben talált rám és szenvedélyessége nem nyúlt át a védelmezőn magam elé húzott fal mögé. 

Egyetlen egy alkalmat kivéve.

*

Természetesen a csalódás kesernyés érzése nem volt ismeretlen számomra. Nem először fordult elő, hogy a kapcsolatom egy másik lány miatt ért véget, és nem ez volt az egyetlen eset, amikor amúgy is csekély önbizalmam cafatokban lógott le rólam. De soha nem tudtam haragudni ezért, mert a múltamban én sokkal aljasabb dolgokat tettem meg mással, bár soha nem a rosszindulat, inkább a naivitásom vitt tévútra.
Sokszor megtörtént már, mégsem lehet hozzászokni soha.
Azt gondolom, hogy nem az a pillanat nehéz, amikor kimondjuk: legyen vége. Ez a pár szó csak előjáték. Úgy tekintek rá, mint valami kezdő löketre, ami felkészít a soron következő érzelmi hullámzásra. Meghallom a "rajt" kiáltást és ugrok a mély, háborgó, sötét tengerbe. Tudom, hogy egyszer kiúszom belőle, de közben néha hagyom majd, hogy elnyeljen a víz. Az egyetlen pozitívum, hogy egyre bátrabban vetem bele magam, mert tudom, hogy valami apró csoda folytán megtalálom azt a csónakot, ami segít átjutni a túlsó partra.
Ezekben a picuri varázslatokban mindig az a legszebb, hogy onnan jönnek, ahonnan soha nem várnád. Egy ismeretlen ember bátorító mosolya, egy hangosan kimondott gondolat, egy önmagunknak tett őszinte vallomás, egy könyv szavai, egy dalszöveg, egy táncmozdulat.

A táncra eleinte csak hobbiként tekintettem, majd megszületett bennem a vágy, hogy hivatásommá váljon. Ez az álom sajnos fennakadt az anyai védőhálón, de a szerelem a mai napig töretlen. Az írás után számomra a tánc a legfontosabb önkifejezési eszköz. Nem csak jókedvemben, negatív hangulatban is szeretem magamból "kitáncolni" az érzéseket, így amikor egyre nagyobbra nőtt bennem a feszültség a szakítás miatt, előálltam azzal az ötlettel, hogy a szobában történő riszálást lecserélem egy tánciskola kopott termére és  megtanulok flamencózni.
A döntés jó volt, csak rosszkor hoztam meg. A szakításkor kimondott szavak után eljött a cselekvés ideje. Új albérletet kellett keresni és menni. Még a kereséskor sincs gond, főleg, hogy ha nem akarnak egyik napról a másikra kidobni a régi otthonodból. A "menni", az a bitang nehéz.
Költözni, csomagolni. Itt jelenik meg a szakítás teljes lényegében. Tárgyakat használva próbálod magad kitépni a közös életből. Lepakolod a polcról a ruhákat, a bögréket, tányérokat, CD-ket, könyveket. Minden tele lesz üresen tátongó lyukakkal, halovány sóhajként jelezve, hogy egyszer volt ott valami.
Talán menni jobb is, mint egy ilyen lakásban maradni.

*

A távozás fájdalmától és az elválás súlyos érzésétől kábultam álltam a teremben a hatalmas tükör előtt a csoport többi tagjával körülvéve. Nem volt sok kedvem felemelni a kezeimet a bemelegítéshez, de szigorú oktatónk biztos rögtön kiszúrta volna, ha csak félgőzzel dolgozom. Megmaradt önbecsülésemet és erőmet összekuporgatva kezdtem el csinálni a már megismert mozdulatokat és közben folyamatosan arra koncentráltam, hogy még véletlenül se találkozzak össze saját tükörképemmel.
Később láttam azt, hogy a tanárnő nagy karmozdulatokkal és hatalmas elánnal magyaráz valamit nekünk a zenéről, amire nemsokára elpróbáljuk az eddig tanult koreográfiát, de, hogy mit mondott az nem jutott el hozzám. Egy gombnyomással elindította a muzsikát és beálltunk a kezdő pozícióba. Lassan kúszott felém a lágy dallam, óvatos volt, nem akart keresztülvágni rajtam. Szépen csendben ért el hozzám, de amikor célba ért, nagyot ütött.
Yasmin Levy hangja betöltötte testem minden porcikáját. A dalából kifakadt fájdalmas könyörgés összefonódott a kecses csuklómozdulatokkal. Lágyan egymás után futó ujjaimból tört elő siralma, sarkaim az ő erejének ritmusára ütődött a parkettára.
Megtörtént a csoda.
Belesikította a fülembe,
hogy bármit teszek soha nem óvhatom meg magam a csalódásoktól,
hogy az örömmel kéz a kézben jár a bánat, a szerelemmel a fájdalom,
hogy nincs egy se, aki ne tudna darabokra törni,
hogy a múlt sebeit csak én tudom bekötözni, nem várhatom el, hogy más hozza helyre azt, ami elromlott bennem.
De közben megsúgta azt is, hogy muszáj újra megtenni. Odanyújtani mindenemet azzal a biztos tudattal, hogy ha kell, bátran visszaveszem majd. Akármennyire félek tőle, nem szabad elfelejtenem, hogy szerelmet csak őszintén szabad játszani.

Hihetek abban, hogy Yasmin Levy hangjának igézete vezetett át a túlpartra.
De hihetek abban is, hogy ez a varázslat bennünk él és ha csak egy pillanatra is elfelejtjük önmagunk sajnálatát, átengedhetjük magunkat a világ gyönyöreinek, a zenének, a táncnak, az éneklésnek, és így a bennünk rejlő ősi bölcsesség átsegít mindenen.
Mindenki döntse el, hogy miben hisz.
Én magamban hiszek.